Szupercella - filmkritika

Bár vérbeli akciófilm a Szupercella, a műfaj enciklopédiája, széleskörűsége ellenére némileg dagályos és az élettől kissé elszakadt.
Ennek ellenére szórakoztató, elsősorban a sok aha-effektus és a ki tudja, mennyire szándékos poénok és pózok miatt. Az ember örömmel nosztalgiázik két ilyen veterán láttán mint Stallone és Schwarzenegger, főleg, ha a film nem titkoltan rájátszik a múltidézés romantikájára. Erre egyébként a magyar forgalmazó is ráérzett: a címadás is a kilencvenes éveket idézi. Amikor hirtelen minden nyugati film viszonylag hamar jutott a mozikba, és sorra nyíltak a soktermes plázamozik, a forgalmazók pedig hangzatos szövegekkel akarták becsalni a nézőt, akkor születtek ilyen érdekes címek. A szupercella ugyanis a valóságban zivatarláncot jelent, a filmnek viszont semmi köze az időjárás viszontagságaihoz, ezek a cellák egy szupertitkos börtönben vannak.

A film szenzációja, hogy az akció két legnagyobb ágyúja Silvester Stallone és Arnold Schwarzenegger először játszik együtt főszerepet. Ez viszont sajnos árt a filmnek: tán múltbeli rivalizálásuk nyúlt túl hosszúra (vagy nem is ért véget teljesen), tán csak nem illenek össze, együtt nem jók. Sőt, mondhatni, a film néha kínosan nehézkessé válik egy-egy közös jelenetben.

De nem a hőspapák miatt nem lesz ez a film igazi nagy klasszikus, ők aztán mindenféle válogatott kínzásoknak kiteszik magukat és az ellenfeleiket. A történet írói sajnos nem döntötték el, mi is lesz a koncepció: csak izgalmat adnak a nézőnek, vagy némi gondolkodásra is sarkallják őket például érdekes karakterek megalkotásával, esetleg valamilyen szövevényes összeesküvés-elmélet is megbújik a háttérben. A végeredményben végül mindenbe belekapnak, de igazán elégedetten csak azok távozhattak, akiknek elegendő a szórakozáshoz néhány az ütésektől recsegő-ropogó állkapocs.

A pszichológiai vonalat nyilván a kissé különc börtönigazgató vállára tették. Az erős kezdés után viszonylag hamar Hókuszpókká satnyul ez a klasszikusnak szánt pszichopata. A feminin, jól öltözött szadista, akit Jim Caviezel alakít kiváló mimikával és rideg fellépéssel, nem sokáig hiteti el a nézővel, hogy akkora lángész, mint aki méltó ellenfél lenne Stallonénak, aki a börtönből való szökés specialistájaként válik az illegális dutyi valódi foglyává.
Egy vérbeli pszichopata nem ismer semmilyen könyörületet, nem ismeri a kompromisszumot, ezzel viszont a rabok is alkudozhatnak, ami még egy teljesen törvényes büntetés-végrehajtási intézményben is abszurd szakmai hiba lenne, itt még a rabok jogaira vagy lelkére sem kell figyelni. A nyílt fenyegetésen kívül nincsenek más eszközei az akarata érvényesítésére. A pszichikai hadviselésre alig tesz kísérletet, pedig az ilyen beteg elméknek különös érzékük van mások megtörésére.
Stallone helyében - ha erről a börtönről is írna elemzést - fő gyenge pontként ezt a labilis igazgatót emelném ki. A rendszer és a helyszín kigondolása ugyanis jó. Csak épp a tényleges végrehajtást mérgezik ezek a személyhez kötődő hibák.

Ha az igazgató nemcsak egy pózőr lenne, hanem tényleg egy ördögi elme, nem hagyná, hogy emberi kapcsolat alakuljon ki a rabok között például. Ha senki sem hagyhatná el futurisztikusan esztétikus üvegcelláját, és csak láthatná a többi rabot, de nem érintkezhetne velük, az hamarabb törné meg, mint a doboznak nevezett kínzókamra. Valószínűleg a hatása is tovább tartana.
Egyik néző-, a hétköznapokon munkatársam megjegyezte, neki hiányérzete támadt amiatt, hogy egyetlen kakáló rabot sem látott. Ezzel rámutatott a szupercellák másik nagy hatására: a magánélet teljes hiányára. Ehhez képest az őrök álarcot viselnek... Kár, hogy ezeket a dolgokat nem dolgozták ki alaposabban.

A film ugyanis a hibáiban emlékeztet a Sírkő hibáira. Bizonyos döntésekből nem szabad engedni, bizonyos elvekhez ragaszkodni kell, különben elvész a lényeg. Ahogy a börtönigazgatót is vonzotta az extraprofit, úgy csábult el egy-egy újabb árnyalat felé a forgatókönyv is. És sajnos abban is áll a párhuzam, hogy aztán ezeket fájóan trehány módon varrják el, ahogy az igazgató is csak lavíroz, és talán nem is fogja föl, hogyan manipulálják kedvükre a rabok.

A film arányait sem találták el: a bevezetés túl hosszú, a befejezés pedig rövid. Az izgalmas, és igazán érdekes, sci-fis kulisszák között szinte alig van igazi cselekmény, abban is sok a redundancia. Azért az nem járja, hogy egy akciófilm, amelynek Sly és Arnie a főszereplői,pusmogós kamaradarabbá váljék súlyos percekre. Na, nem mintha nem lehetne fokozni ilyesmivel a feszültséget akár, akkor viszont jól megírt párbeszédekre lett volna szükség. A szavak nagyrészt explicit mivoltuk ellenére sokszor természetellenesek.
És az ügyetlenségek csak sorjáznak: a zseninek beállított Stallone nagy szökési terve számos ponton szerencsén múlik csupán; a motivációs szál, amely Stallone által megformált karaktert mozgatja állítólag, bántóan vázlatos és sablonos, leginkább fölösleges. Különösen pedig az fáj, hogy a film, illetve a börtön legnagyobb ötletétől, a börtön helyszínétől először tátva marad a szánk, aztán azt is elrontják a stallone-i zsenialitás kidomborításának érdekében.
Az alapvető szociálpszichológiai ismerethiány lólába is kilóg néhányszor: ebben a börtönben nincs pletya, nincs árulás, a rabok engedelmes kulisszát alkotnak csupán a két nyugdíjas hérosz mögött. Mintha itt is visszaköszönne, hogy a forgatókönyvíró túlzottan magából merítette az igazgató figuráját. Azt sem érdeklik mélyebben az okok, a fiúk már csak ilyenek, intéz el egy tömegverekedést. Talán még egy napközit sem lenne szabad rábízni, nemhogy veszélyesnek kikiáltott nehézfiúkat...

A legbosszantóbb mégis a sok kiaknázatlan lehetőség. A miliő lenyűgöző, Stallone nemezise pedig félelmetesen vonzó a hideg tekintetével és a vékony szájával. Aztán ezt mind veszni hagyják. A legnagyobb pazarlás azonban, hogy a két legnagyobb akciósztárt nem kínálták meg olyan szereppel, amelyben megmutathatták volna, miért ők ma is e műfaj királyai.

Értékelés: 6/10