Cézárnak meg kell halnia - filmkritika

Mottó:

- Tudja, mit mondott Julius Caesar?
- Az a tag, aki a műlábában csempészte a heroint?
- Az, az.

Mintha ez a Macskafogóból származó remek kis idézet ihlette volna, olyan volt ez a film. Sajnos azonban másban nem emlékeztet a valaha volt egyik legjobb rajzfilmre, mert sem szellemesre, sem izgalmasra nem sikeredett. 

Pedig az alapötlet jó: művészetterápia címén igazi nehézbűnözőkkel játszatják el Shakespeare Julius Caesarját a Róma melletti börtönben, természetesen a politikai gyilkosság kitervelése és elkövetése meg a rabok szervezett bűnözésben szerzett tapasztalatai összecsengenek. Érdekesség, hogy noha egy féldokumentarista játékfilmet látunk, a történet a valóságban is megtörtént ugyanezekkel a rabokkal.

Az ígéretes háttér ellenére azonban sajnos a nagy lehetőségbe szinte belefulladó alkotás készült el. Nem a lineáris szájbarágás hiányzik vagy az amerikásan kihegyezett csúcspontok, hanem az, hogy a filmnek legyen saját cselekménye is, ne csak vázlatosan kövesse Shakespeare drámájának szüzséjét. Azzal ugyanis nincs továbbra sem baj: amikor a színházat látjuk, minden a helyén van. Amikor nagyon elkalandozunk attól, akkor kiderül, a rendezők számára a börtön tényleg csak kulissza. Ez ebben esetben viszont maga a giccs.

Szerencsére az amatőr szereplők számára a börtön valósága sokkal érthetőbb, mint azoknak, akik kiválasztották a helyszínt. A film azért nézhető, mert a színészi teljesítmények rendkívül erősek. Ezek a rabok - akik közül többen is életfogytiglan ülnek - megértették, ez a darab/ film az egyetlen lehetőségük arra, hogy egy kicsit még egyszer szabadok lehessenek. Amikor ugyanis a saját bűnözői bőrüket lecserélik egy-egy antik karakterére, akkor annak szabadságát is magukra veszik. Játékuk azért annyira erőteljes, mert az átlényegülés motivációja sokkal erősebb, mint általában a színészeknél. Ők nem színészek, hanem olyan emberek, akik hat hónapra visszakapták örökre elveszettnek hitt szabadságukat.

A másik dolog, ami dicséretet érdemel, az a fényképezés. A film kerete színes: ekkor a tényleges előadást látjuk, olyannyira, hogy valódi élő közönség is végignézte, amikor fölvették. Egyébként mindent drámai szépséggel világított fekete-fehérben láthatunk. Nagyon érdekes, mennyivel többet mond ez a monokróm látvány a színesnél. Ez mintha arra utalna, forgatás közben mégis rájöttek a rendezők, miről szól valójában játszóiknak ez a darab: nekik ez nem játék. Azt már más igazi művészektől is hallottam, hogy a próbafolyamat sokszor érdekesebb, élvezetesebb, mint az éles előadás. Ebben a filmben ez nyilvánvaló: amikor közönség előtt vannak, tényleg "csak" játszanak. Amikor próbálnak, az maga a valóság.

Bizonyos dolgok túlhúzása megint csak a rendezők hibája. Értjük az allegóriát: Cassius és Brutus is szabadságra vágyik, akárcsak a börtöntöltelékek. Nincs szükség arra a nyálas jelenetre, amikor arról beszélnek a rabok - magukban - az ágyukban fekve, mennyire rossz bezárva lenni. Elég lenne, amikor a fekete-fehérséget megszakítja egy pillanatnyi színesség, ahogy a társulat legifjabb tagja rápillant egy tájképre a falon.
Ami pedig a magányosságot illeti, ezt is olyan szépen megoldották már korábban. Az üres nézőtéren az egyik rab a szomszédos széket simogatja, hátha egy nő ül majd ott...
A sokat kifogásolt teatralitás viszont éppen a tét a természetes kompenzációja. A rabok nem szeretnék, ha más is értené valódi indíttatásukat, ezért rájátszanak arra, hogy játszanak.

Kár, hogy a Taviani testvéreket is túlságosan lenyűgözte a színészeik energiája, és ezért nem nagyon avatkoztak be a történésekbe, jobban kellett volna gazdálkodniuk velük. Azért még ezekkel az arcokkal sem lehet kitölteni hetvenhat percet...

Értékelés: 7/10