Hosszú alkony

Nem klasszikus kritikának szánom ezt az írást, mivel egy tizenöt éves filmről lesz szó, tehát újnak nem mondható, viszont a figyelmet szeretném felhívni rá mindenképp, merthogy remekmű.

A Hosszú alkony 1997-ben végignyerte az összes fesztivált, amelyen csak járt. Magyar filmtől - pláne Törőcsik Marival a főszerepben - viszonylag meglepő, ha kifejezetten horror műfajú alkotásoknak szánt elismeréseket is besöpört.
Ezt a besorolást vélhetően a film alapjául szolgáló novella (Shirley Jackson: Az autóbusz) miatt kapta. Az ő története egy szekáns vénlány véget nem érő rémálma. Nem tocsog térdig a vérben, éppen azért ijesztő, mert minden történés a végletekig banális, bármikor bárkivel megtörténhet. Csak éppen ezen hétköznapi események olyan konfúz és kaotikus spiráljában találja magát a főhősnő, melyből nincs kiút. Talán soha sem.

A film készítői - Janisch Attila rendező és Forgách András forgatókönyvíró - csak keretnek használták a rémisztő sztorit. Ezzel pedig megalkották az öregedés filmes allegóriáját.

A ő főhősük nem egy unatkozó öregasszony, akinek a reklamálás a hobbija, hanem egy biológiai korát tekintve nem fiatal, de aktív és az idősödést derűvel viselő asszony. Sikeres ásatásról megy, menne haza - mivel régész - de a kényelmes autóút helyett inkább barangol egyet a szép magyar vidéken, aztán távolsági busszal folytatja az útját.

Ám a busszal valami nem stimmel. Hirtelen, váratlanul bukkan föl, ráadásul elég ósdi darab (egy ún. faros, vagyis farmotoros Ikarus). A sofőr faragatlan és türelmetlen. Az idős nő kelletlenül helyet foglal, és lassan álomba ringatja a döcögő busz.
A sofőr ébreszti azzal, hogy megérkezett oda, ahova a jegye szólt, le kell szállni. Közben beesteledett, és az eső is esik már, és sajnos csak akkor tűnik föl, hogy a nő rossz helyen szállt le, amikor már késő.
Stoppol egy teherkocsit, amely egy ismerős házhoz viszi. Valaha ilyen házban lakott a főhősnő, most ez egy nagyon szakadt fogadó, vagyis egy ócska kocsma pár kiadó szobával...
Aztán álomból riad, és újra a buszon van. Ám most nyájasan ébreszti a sofőr. De most is ugyanazon a kihalt, ismeretlen helyen teszi le, ahol az előbb.
Elzötyög egy ZIL-en ismét valahova. De a nem éppen bizalomgerjesztő kocsmatöltelékek helyett a már megismert, kedves társaság várja meglepetésbulival. Minden jóra fordulna, és aztán megint visszarántja a történet egyik korábbi, nyomasztó állomására a főhőst és a szemlélőt is.

Így leírva a film elég értelmetlen (nem meséltem el mindent, nem ezért az), de ez az értelmetlenség itt esztétikai minőség. A film témája ugyanis továbbra sem a nettó ijesztgetés, hanem az a félelmetes állapot, amikor az ember már nem támaszkodhat többé a jól megszokott józan eszére. Minden képlékeny, semmi sem biztos vagy megnyugtató.

Janisch Attila elmesélte, hogy a forgatás idején édesapja agyvérzés következtében magatehetetlenné vált, és utána még öt évig feküdt ebben az állapotban.
Ezt az interjút később láttam, és ez megerősíti, mondhatni bizonyítja a magyarázatomat, mely szerint minden a lassú elmúlás köré lett fölépítve.

A főszereplő már a napos kezdetekkor az öregségről beszél. Ellentétben a közmegállapodássa, mely szerint öregnek lenni rossz, mindenkinek ajánlja. Ráadásul a születésnapját ünnepli a sikeres feltárás helyszínén kollégáival, ami szintén utalás az idő haladására.
Azok pedig már csak finomságok, hogy a foglalkozása régész, vagyis a múlt a munkája.
A filmben két gyerek tűnik föl, az egyik szóvá is teszi "csúnyaságát", a másik pedig szinte megigézetten bámulja mélyen barázdált arcát.

Bár a Törőcsik Mari féle karakter sokkal kedvesebb, lazább, mint Jackson főalakja, azért a makacsság neki is sajátja. Amikor óvják az önálló kalandozástól, kierőszakolja a szabadságát.
A magyar táj vonzereje nem titkoltan gyermekkori emlékekben rejlik. Ez a busztípus pedig az ötvenes-hatvanas évek tájékán volt újdonság a magyar vidék (és egyéb KGST-országok) útjain. Ekkor lehetett a főhősnő fiatal felnőtt. Ahol kiteszik, egy nyolcvanas évekbeli építmény: elhagyatott ÁFOR-benzinkút.
Aztán összegubancolódnak az idősíkok. A régi, keletnémet csotrogány teherautót már jó harminc éve kivonták a forgalomból, a vasutas-épület, ahová megérkeznek - és amelyet közvetve szülőházával azonosít - még messzebbre vezet vissza az időben.
Ez tipikus jele a leépülésnek: a beteg a régmúlt dolgokra tisztán emlékezik, de sokszor arra nem, amit egy perce mondtak neki. Furcsának tűnhet ez, hiszen az időt túlságosan is lineárisan képzeljük el, és azt hisszük, ami régebben történt, azt hamarabb felejti el az ember. De az elme nem csak fizikai mennyiségként kezeli az idő fogalmát. A régebbi történések idején a memória még jól működött, ezért nincs baja annak az információnak, a közelmúltban viszont kihagy.

A buszsofőr viselkedése mutatja legjobban talán meg a külvilág és a szellemileg leépülő ember viszonyát. Érthetetlen a sofőr gorombasága. Pedig könnyen lehet, csak elvesztette a türelmét a rögeszméihez váltig ragaszkodó öregasszonnyal szemben. Persze ettől még nem kell bunkónak lenni, de bizony az öregek konoksága (főleg, ha hülyeségeket erőltetnek) nagyon fárasztó.
A másik jelenetben meg kimondottan kedves, segítőkész... Ez is csak növeli a bizonytalanságot. Ahogy a környezet sem tudja pontosan, hogyan is kell viselkedni egy idősődő emberrel szemben. Mi az, amiről nem tehet, és mi az, ami indokolatlan rigolya, amiért akár haragudni is lehet?

Bár már túl vagyok az első ősz hajszálam felfedezésén (mérföldkő volt a pillanat, mikor megtörtént, talán ezért túloztam el a rácsodálkozást), de öregnek még semmiképp sem gondolom magam. Ráadásul kivételes nagypapám volt az egyetlen olyan tényleg idős ember, akit közelről ismertem. Ő mindvégig friss maradt szellemileg, és egyébként is kellemesen atipikus öreg volt. (Nem mellesleg ma lenne kilencvenhét éves.)
Egy ideje látom viszont a lányain - az anyámon és nővérén - hogy változnak. Néha idegesítő módon viselkednek, és az első reakcióm szerint mérges lennék. Miért nem értik? Mennyi idő kell nekik erre meg arra? De egyre inkább rájövök, hogy a következő nagy életfeladatok egyike a szerepcsere lesz. Pár éven belül én leszek a felnőtt, ők meg már nem, vagy nem annyira.

A Hosszú alkony amellett, hogy egy rendkívül erős, szuggesztív film, közelebb hozta, tudatosította ezt a gondolatot. Sokkal inkább szeretnék ugyanis a meglepetésbulit szervező, kedves, mosolygós társaság tagja lenni, és nem pedig a durva sofőr.